Nyomtatás

Nagyberény története

Nagyberény – rövid helytörténet

„A megtelepedés, vagy megszállás mikor történt nem tudható igen régi lehetett”, írta még a 19. század 60-as éveiben Nagyberényről Pesty Frigyes.

A „Berény” elnevezésű falvak nevüket a bennük lakó népelem etnikumáról kapták. A „Berény” nevet illetően viszonylagos egyetértés figyelhető meg, eredetét a kutatók általában a kabar törzs-, illetve nemzetségnevekben keresik. Jelentését illetően egészen különböző elméletek láttak napvilágot, a legvalószínűbbnek az „íjász nemzetség” tűnik.

Nagyberény tehát katonai telep lehetett, harcos lakókkal, akiket vélhetően Szent István telepített Koppány legyőzése után a lázadó birtokainak határára. A település alapítása ezek szerint a 900-as évek végére, legkorábban 998-ra tehető. A későbbiekben Nagyberény katonai jellege megszűnt, szolgáló jellege megerősödött, hiszen a későbbi évszázadok során előbb a királyné, majd a veszprémi káptalan szolgálatában álltak a nagyberényiek, földműveléssel, szőlőműveléssel és borkészítéssel foglalkoztak.

A település neve először a Szent László által a veszprémi püspöknek kiállított, 1082. április 29-re datált megerősítő oklevelében fordul elő, „villa Bereyn” formában. A község délkeleti részén két földvár maradványaira bukkantak, az úgynevezett Zsidó dombon és Kerek hegyen. Utóbbinak, amely a kiterjedt segesdi királyné birtokához tartozott, még az 1860-as években is látszottak a maradványai. A középkori oklevelek „Bereyn”, „Magna Beren”, „Kinus-Berin”, „Nagyberény” alakban említik a települést.

 A 12-13. század folyamán Nagyberényben a királyné mellett a veszprémi püspöknek, a János-lovagoknak és a Szalók-nemzetségnek voltak birtokai. A királynéi földek a középkor folyamán – különösen Kun László feleségének, Erzsébet királyné idején – fokozatosan a veszprémi püspökség tulajdonába kerültek át. Nagyberénynek már 1232-ben Szent György tiszteletére emelt egyháza volt, ahová 1400-ban IX. Bonifác pápa három esztendőre száznapos búcsút engedélyezett.

A tatárjárás után fejlett szőlőművelési tapasztalattal rendelkező telepesek érkeztek, a berényi borok távoli vidékekre is eljutottak. Zsigmond király 1404. április 9-én, Pozsonyban kelt oklevelében hetivásár tartására adott engedélyt a településnek. Nagyberény jómódú településnek számított a középkorban. Az 1333-1334. évi pápai tizedjegyzék szerint Nagyberény egyháza fizette a legnagyobb összeget a környékbeli templomos települések közül. Ugyancsak ezt bizonyítja az a számtalan oklevél, amelyek a veszprémi káptalan itteni birtokai ellen elkövetett rablásról, hatalmaskodásról szólnak. Különösen „izgalmasan” alakultak az 1400-as évek. I. Ulászló uralkodása alatt Marcali Miklós, volt erdélyi vajda és testvérei fosztogatták a települést. A veszprémi káptalan 12 pert indított ellenük. Hunyadi Mátyás uralkodása alatt a tihanyi apát emberei fosztották ki a falut, ami miatt a király 1460-ban magához rendelte a tetteseket.

A török megszállás idején Nagyberény a simontornyai szandzsákhoz, azon belül az endrédi török őrség ellenőrzése alá tartozott. A 16. századi török adóösszeírásokban 16-32 adózó portával szerepelt. A török idők emlékét őrzik a „Dzsindzsa” és a „Karahoma” nevek, amellyel Nagyberény egy-egy részét nevezik még manapság is.

1715-ben mindössze 11 háztartást írtak össze. A hódoltság idején alapított nagyberényi református egyház a somogyi seniorátushoz tartozott, de a vallás üldözése során a templomot lebontatták. A református egyház 1801-ben alakult újjá, a török időkben tönkrement katolikus templomot pedig 1769-ben építették fel. A 18. század derekától kezdődően vált Nagyberény ismét katolikus többségűvé. Ebben kiemelkedő szerepet játszott a veszprémi egyházmegye híres ferences térítő szerzetese, P. Farkas Benignus, aki a török kiűzését követően Nagyberény első katolikus plébánosa lett 1746-ban.

A 18. század végére 1084 lett lakóinak száma, s ezzel ismét a nagyobb településekhez tartozott.

1858-ban a falu fele, a református templommal, paplakkal és iskolával együtt leégett. 1890-ben már csaknem 1400 lakója volt a falunak, kilenc évvel később megépült a Szent Keresztről elnevezett irgalmas nővérek kolostora és leányiskolája, majd újjáépítették a katolikus parókiát is, amely egy korábbi tűzvész martaléka lett.

A huszadik század első békés éveiben folyamatosan gyarapodott a település, az első világháború idején a lélekszám meghaladta az 1600 főt. A „Nagy Háború” harcaiban 185 nagyberényi férfi vett részt, akik közül 37-en hősi halált haltak. Az elesettek után 32 hadiözvegy és 14 hadiárva maradt.

A Nagyatádi-féle földreform során 194 kh mezőgazdasági ingatlant és 11 kh házhelyet osztottak ki. 1927-re elkészült a tűzoltószertár, s 25 fős önkéntes tűzoltócsapat szerveződött. Az évtized végén már működött a közvágóhíd és a pálinkafőző. A második világégés idején 51 nagyberényi férfi halt hősi halált, 1944-ben pedig 31 zsidó vallású magyar állampolgárt deportáltak. A második világháború befejezése után felosztották az egyházi birtokot. 1949-ben államosították a 18. század óta működő katolikus elemi népiskolát, az apácák elemi iskoláját és a református iskolát. 1950-ben pedig létrejött a községi tanács. A kor területfejlesztési koncepciójának megfelelően Nagyberény is elveszítette önállóságát, Ságvár társközségévé vált, s ez évtizedekre visszavetette a fejlődésben.